"Szeretnénk veled dolgozni"

Péntek 13 volt...

Elmentem állásinterjúra egy napilaphoz, amivel kapcsolatban kissé voltak előítéleteim, mivel én csak az online-t ismertem. Tudod milyen az, mikor állásinterjúra mész: ki****od magad úgy, ahogy tudod, na de nem ribancosan, mégis nézzél már ki valahogy. Na én is így ki***tam magam. Aztán rámír S., aki akkor már elment itthonról, hogy esik az ónos eső. Mit esik...szakad.

Semmi probléma, viszek esernyőt. Amúgy jó, hogy írt, mivel ha vissza kellett volna fordulnom - ami balszerencsét hoz - tuti ki lettem volna bukva, hogy biztos ezen múlna az egész állás. Igen, azon, hogy visszafordultam valamiért..Jó, én állásinterjúbabonás vagyok!

A csúszós-mászós latyakban nekiindultam. Elvágódtam majdnem vagy negyvenszer, de mégis talpon maradtam. Már csak egy zebra és ott a metró...Ismerős, amikor az ember lánya direkt távolabb áll szar időben a zebrától, hogy fel ne csapják. Én is így tettem. De teherautóval nem számoltam: úgy felcsapott derékig, hogy a kicsit messzebb, de mellettem álló csaj is nagyon sajnálkozóan nézett rám. Én meg csak magamban morogtam egy szál zsebkendővel a kezemben..

Durva, hogy egy hely hogy be tudja szívni az ember lelkét..mikor megláttam, hogy néz ki a szerki, az összes előítéletem elmúlt. Pedig még nem is beszéltem akkor senkivel. Már akkor éreztem, itt akarok dolgozni. Bárki, bármit mond a napilaposokra, ez nagyon menő.......
Az állásinterjún közölték, hogy küldjek témajavaslatokat, de ahogy kivettem a nő szavaiból, nagyon faszákat legyek szíves küldeni. Én ekkor még a szarból várat cikkemmel kínlódtam, amikor már a témákon pörgött az agyam..Pont egy olyan hétvégét fogtam ki, amikor csak buliztam/ittam és ez vegyült a délelőttös műszakjaimmal. Magyarul: annál fáradtabban nem is írhattam volna meg az ötleteimet. Mert sajnos nem csak egy címet, vagy egy mondatot kellett küldenem,hanem konkrétan hogyan nézne ki a cikk. Pontosabban öt cikk.

Majd mikor a recen már a létező összes csúnya szó elhagyta a szánkat, ugyanis nagyon durvamódon tolják ránk a pluszmelót ugyanannyi pénzért, akkor megláttam egy emailt a nőcitől: köszöni a témajavaslatokat, főleg, hogy képekben is gondolkodtam. Szeretnének velem dolgozni. (Legnagyobb meglepetésemre végül nem kértek próbacikket.) Ezt a mondatot legutoljára 1 éve és 4 hónapja hallottam. (Ha a női magazinos kalandomat nem számítom bele.) Jó ilyet hallani. Akkor is örültem, de valahogy olyan öröm volt, hogy *de jó, legalább én is jó vagyok már valamire...* 

A mostani más volt: most *********************-ra örültem, de nem mondhattam ott még akkor ezt senkinek. Magamban örültem, hogy pont olyanoktól kaptam lehetőséget, akiknél nagyon tepertem azért.
Nem tudja senki, a sorstáraimon kívül, milyen nehéz is az, amikor több mint egy évig nem történik semmi olyan, ami előrébb visz. És nagyon sokszor érzed úgy, hogy ez az utolsó próbálkozásod. Mert minden egyes interjúnál veszítesz egy kis önbizalmat, amiből amúgy sincs olyan sok. De azért még bízol magadban, de az emberekben és a munkahelyekben annyira nem. Tudod, hogy nem a te hibád, de mégis elgondolkozol, hogy mi van, ha te vagy béna. Kevés vagy ehhez, vagy a szakmád túl köcsög, hogy sosem ad komolyabb lehetőséget, ha pedig ad, akkor nem fizet, vagy mások túl benyalósak, de inkább mindenki a VV-ből és a médiások rokonaitól szerzi az alkalmazottakat. Mind bekaphatják. 

Nem nagyon fordult az még elő, hogy én mondjak le munkát, de ennek köszönhetően most lemondtam egy külsős szerzői állásról (a szarból várat építősről, ahol az interjúztató nagyon Billie Joe-ra hajazott, csak kicsit fiatalabb kiadásban, de valahogy kirázott tőle a hideg..), egy irodás melóra pedig pont bekérték az önéletrajzomat, de mondtam, hogy már el sem küldöm.

Az egyik legjobb, hogy végre valahol kérik a diplomámat, amiért három évig dolgoztam!

Köszönöm a teherautónak. De komolyan!